Az Alphabeat a legjobb Skandináv banda az ABBA óta- legalábbis ezt állitja róluk az NME.A hat tagú dán csapat valóban emberek ezreit képes megmozgatni, csakúgy mint a mára már legendássá vált svédek.
Saját állításuk szerint ők a B52 és a Wham keveréke Nile Rodgers producerkedésével megfűszerezve.
Az Alphabeat lényegében egy kis nyári fuvallat, valami ami megmosolyogtat és elfelejted az összes gondod és már csak egy dolgot akarsz- tombolni a zenéjükre. Nem énekelnek ők komoly, világrengető problémáklról- az az ő cukiságukba nem férne bele. Cukiság ez a köbön, tudják ezt ők is- rá is játszanak rendesen- a mozgásukat különféle mesehősöktől kölcsönzik és a megjelenésükre is csak az édes, aranyos jelzőket lehet használni.
2008-as, debütálló albumuk hatalmas siker lett- hazájukban és az egész világon egyaránt.
A kezdő dalként szereplő Fantastic Six lényegében a badáról szól. Helyes is aranyos is- kicsit amerikai filmes, a suli folyosóján éneklős feelingje van,de nem baj- nekik még ez is elnézhető.
A Fascination viszi tovább ezt a vonalat- egyik ismerősöm mondta róla, hogy az egész olyan mintha a suli legjobb csaja és sráca (maradunk az amerikai filmben) elkezdene énekelni a suliszínpadon az egész gimi előtt hátmertcsak alapon.
10 000 Nights számomra az album csúcsa. Olyan reggeli készülődés közben táncolgatós dal aminek köszönhetően már a kint szakadó eső sem tűnik olyan szörnyűnek.
A Boyfriend-et énekelhetné akármelyik amerikai miniszoknyás, magassarkús, vonagló hölgyemény is- tartalmilag ugyanaz a szint ("he’s not your boyfriend, he’s mine...")- de az Alphabeat-es csomagolással nem tűnik sem sablondalnak, sem pedig cikinek.
A What is Happening-nél kicsit visszavesznek a táncizós stilusból- dehát egy barátnőjének könyörgő srác dala nem is lehet pörgős- azért tombolni erre is lehet. A dal stilusilag visszatekint 40 évvel korábbra, ami sajátos bájt kölcsönöz nekik.
Go- Go- a ’70-es évek diszkóit idézi- hatalmas diszkógömb, csillogó ruhák, miegymás.
Touch Me Touching You- és igen...abban reménykedtem, hogy a Wham-os vonatkoztatás csak vicc, de nem, tessék, itt az új Wham dal.
Rubber Boot- a 80as évek nagy része undoritó egy időszak volt a zenére nézve- ez a melodikus dal innét merít.
A Public Image szerencsére kihátrál a Wham hatásköréből- ismét egy vidám, bulizós dal.
Végezetül pedig Nothing But My Baby- úgy gondolom lezárásnak méltó dal- kitomboltuk magunkat- lehet pihenni és elégedetten mosolyogni.
Összegzés: szeretjük őket mert könnyed, vidám zenét játszanak és mert megmutatták, hogy a gagyi témákat is lehet úgy csomagolni, hogy az ember ne nyavajogjon miattuk. Időtartalmilag kicsit rövidke- alig több mint 30 perc, de ezzel elkerülik az unalmasságot, sablonitást- ennyi idő pont elég a jóból.
Értékelés: az album első fele tökéletes, a másodikon van némi kivánni való, igy 4/5
Kapcsolódó linkek: hivatalos oldal, myspace
Utolsó kommentek