Be kell vallanom, nagyon nem szeretem a Coldplay-t. Mindigis U2 utánzatnak tartottam, Chris Martintól pedig egyenesen ráz a hideg.
Az új- számszerint a 4.- albumról rengeteg pozitív kritikát lehetett olvasni- hogy más mint az eddigiek, jobb, kevésbé borongós (ennek mindenesetre néhány szám címe eléggé ellent mond- Lost, Cemeteries of London, Death And All his Friends), előtérbe kerül a zongora és nyit a világ felé (magyarul- hatott rájuk az amit a világmegváltó utazgatás közben felszívtak- nagyon halkan megjegyzem, hogy ezt is a U2 kezdte).

Az album (számomra) nagy plussz pontja a producer neve volt. Az a Brian Eno jegyzi aki közreműködött már jópár U2 albumon is- és a U2-sság akármennyire is próbálok elvonatkoztatni, ott van. Közreműködött még Markus Dravs (Björk) is.

Borító...a rajongók szerint ez minden idők legrosszabb (CP) borítója. Mindenesetre eléggé szokatlan különösen ha az ember egyedi, új és meghökkentő borítókhoz van szokva. Ezen  Eugéne Delacroix- A szabadság vezeti a népet című festménye található ( a képet eredetileg az 1830-as forradalom emlékére festette, de az 1789-es szimbóluma lett- ennyit a művészettörténeti háttérről) amire rámázolták a cimet. Szimbolikában sosem voltam jó- ez talán politikai utalás vagy csak azt akarja jelezni, hogy a Coldplay valami újat, forradalmit alkotott.

A mostani- töltsd le az albumot vagy annak egy részét- divatnak hódolva a Coldplay is előre ,,szellőztetett". Pár hete egy napon keresztül le lehetett tölteni a Violet Hillt. Már ebből érezhető volt, hogy most valami újjal készülnek (én személy szerint az új Oasisra számitottam).

Hát akkor...az album...

Life In Technicolor- Hangzásilag teljesen új- rögtön látszik mennyire hatott rájuk a világ körül utazgatás- keletről indulunk majd mire Chris Martin emgszólal elérünk Nyugatra.
Cemeteries Of London- a borongós cím és a mélabús kezdés után eljutunk az angol balladák világába, de az előző számban felbukkanó kelet sem tűnik el. Meglepő és nagyszerű.
Lost- az első gondolatom az volt, hogy jó az új U2 dal- szövegileg az All That You Can't Leave Behind és az egészet akár Bono is énekelhetné. Az Afrikát előidéző dobpergés egészen eredeti- hangulatilag 5ös.

42- na végre itt a jól megszokott depresszív Coldplay amit az előző albumokkal megismertünk.
Lovers In Japan- helyzetjelentés a háborúról. Szinte látom a síró kisgyerekeket,a katonákat és Chris Martint amint a háború negatívumairól beszél a BBC riporterének.
Yes- Chris Martinnak nincs Chris Martinos hangja. Mély, kissé rekett. Ez jó, nagyon jó. Ehhez hozzájön ismételten a keleti hangzás-  ez a dal az album fénypontja.
Viva La Vida- a címadó dal. A hangszerelés hibátlan és összehangban van Delacroix képével- azt sugalja, hogy valami készül, valami változás. El tudom képzelni Napoleont ahogy erre vonul be Párizsba.
Violet Hill- az előzőleg már emlitett, előre megjelentetett dal. Van benne egy kis U2 (hangzás), Coldplay (jó adag melankólia), némi kisérletezés (a zenével csökkentik a szöveg melankóliáját), de a végeredmény akkoris Oasis.
Strawberry Swing- a fagyos télből vissza keletre- a helyszín Japán.  Chris Martin egy tökéletes napról énekel, számomra ez inkább egy keserédes nap dala- annak pedig hibátlan.
Death And All His Friends- az album másik címe és méltó befejezése. Itt már nem ellentmondásos a cím a hangulattal. Mintha azt akarnák elérni, hogy sajnáljuk, hogy vége lett az albumnak. Lassan, mélabúsan kezdődik majd felgyorsul. Mintha futnánk egy vonat után amit sohasem érünk el viszont minél többet futunk annál erősebben ver a szivünk.

Egészében véve az album teljesen rendben van. Tudtak valami újat hozni, úgy, hogy maradt valami abból is amiért az emberek megszerették őket. Én mindenesetre deportálnám őket egy jó időre Afrikába és keletre, fejlődjenek még egy kicsit. Negatívum viszont a túlzott politizálás. A fele album a háborúról, a halálról, a vallásról és az istenről szól. És ez egy albumon belül túl sok.
Értékelés: a Rolling Stone adott rá 3,5 pontot. Szerintem megérdemelnek egy gyenge 4est.