32 lemez, saját tv műsor, SZTK keretes szemüveg, zongora és fél tucat gitár a színpadon – ezek voltak azok a paraméterek, amikkel nekiindultam Elvis Costello prágai koncertjének.
Vannak zenészek/zenekarok, akikhez akkora elfogultsággal viszonyulok, hogy bármi is kerüljön ki a kezük közül, az csak jó lehet (vagy majd lesz...Erre a ,,lesz”-re várok már sokadik hallgatás óta az új Radioheadnél). Elvis Costello is ez a kategória...Volt. Még valamikor a gimiben rátaláltam, beleszerettem a hangjába, rongyosra hallgattam az egész diszkográfiáját (ami már akkor sem volt csekély mennyiségű hanganyag), majd a Costello imádat leredukálódott a King Horse-ra és a Girls Talkra. Ez a két szám azóta rajta van az iPodomon. De az elmúlt pár évben valahogy sosem jutotott az eszembe, hogy Costellot hallgassak.
Pont ezért vegyes érzelmek kavarogtak bennem, amikor megláttam pár hete a koncert plakátját a buszmegállóban. Az első gondolatom természetesen az volt, hogy ,,menni kéne". A második, hogy ,,minek, hisz évek óta nem hallgattam". Ez a dilemmázgatás még koncert előtt két órával is tartott. Majd valamiért a menődni kéne opció nyert és 52 perccel a kezdés előtt kezembe is kaptam a jegyet. Abban a pillanatban újra elbizonytalanodtam, de akkor már nem volt mese, menni kellett.
A koncert helyszínéül a prágai kongresszusi központ szolgált, vagyis koncert előtt gyönyörködhettem egy 10 percig a várban és Prága fényeiben, majd 8 előtt pár perccel elfoglalhattam a helyemet – egy kényelmes székben, a színpad előtt két méterrel. Hihetetlen mázlinak tűnt ilyen jó helyet keríteni nem sokkal a kezdés előtt, de nemsokára kiderült, nem egy teltházas koncertről lesz szó. Mivel én a gimiben találtam rá Costellora, valahogy evidensnek tűnt, hogy ő olyan zenész, aki képes minden korosztályt megszólítani. De ahogy elnéztem a sorra beszálingózó 40+ zakós, sálas,kalapos, Woody Allenes szemüveggel felvértezett embereket, hirtelen fiatalnak és nagyon nem odaillőnek éreztem magam. Azután rájöttem, hogy rajtam ugyanúgy ott a sál is meg az a bizonyos tipusú szemüveg. De mielőtt továbbvihettem volna a hirtelen felmerülő ,,öregszem” gondolatot egy ,,öreg vagyok” pánikig, szerencsémre megjelent a szemüveges, zakós, kalapos Costello és kezdetét vette a koncert, ami minden elvárásomat túlteljesítette.
Minden szám, amit Costello életművéből olyan nagyon szerettem, kimaradt, így a betervezett nosztalgiabulim is elmaradt. Szerencsére. Legalább a saját emlékeim helyett a zenével voltam elfoglalva.
Ezalatt a 2,5 óra alatt kaptunk egy rövid gyorstalpalót abból, mit is lehet egy gitárral elkövetni – pontosabban féltucat gitárral (Úristen, végre meg kell tanulnom rendesen gitározni!!!). Szerencsére a zongora sem csak dekoráció volt (az Almost Blue-nál alig tértem magamhoz). A playlist szinte minden korszakot és ,,klasszikus” Costellot felölelt. Az elején voltak az egyszál gitáros balladák, majd a depresszív és letargikus számok és végül a káosz. Ez az utolsó rész tetszett nekem a legjobban. De ezt lényegében én inkább egy külön koncertnek tekinteném.
Az első kettő szektor után el is hangzott, hogy ,,Good bye! Good night!” , majd Costello lesétált a színpadról. Ezután kezdődött az igazi, minden határon túlmenő ZENE - a gitárnyúzás, a zongora, a szintetizátor, a lassú dallamok egymást váltottak, egyáltalán nem logikus vagy stílusilag egymáshoz illő kompozícióban. Costello pedig mesélt, viccelődött. Az akusztikának hála az is megoldható volt, hogy egy-egy számot a színpad szélén egyensúlyozva, mikrofon nélkül adjon elő (ezeknek a daloknak igazi körbeülős-gitározós-tábortüzes hangulata volt).
Összegezve, ez a lassan nyugdíjas kort elérő bácsi és a gitárja olyan műsort produkált, amire sok 10 fős zenekar sem képes. Talán csak az a lány mehetett haza lecsüngő szájjal, akinek nem jött össze a koncert-közben-autogramm-kérés.
Ha tehetitek, menjetek Elvis Costello koncertre, megéri! Én személy szerint az őszi Pohodáig felszerelkeztem elegendő vigyorral ez ellen az esős, hideg, ködös, napsütésmentes prágai ősz ellen.
Utolsó kommentek